A felnőtté válásnak, az érett felnőtt személyiség kialakulásának nem csak az önállóság, vagy a határok felállítása az alapfeltétele, de egyik természetes mérföldköve a szülőkről való leválás is. Mi sem tűnik magától értetődőbbnek igaz? Mégis igen gyakran nem, későn, vagy csak részben tud megvalósulni.
A szülőkről való leválás optimális esetben párhuzamosan zajlik a személyiségfejlődésünkkel és van fizikai és érzelmi oldala is. Első és egyik legkonfliktusosabb szakasza, a serdülőkori lázadás, mely során az egyén igyekszik megalapozni (sokszor inkább kiharcolni) önállóságát. Fiatal felnőttkorban aztán új elköteleződéssel és saját, független család alapításával válik teljessé a dolog.
Önmagában elköltözni a családi fészekből és anyagilag függetlenné válni szüleinktől, még nem elegendő az önálló felnőtt élet és egy sikeres párkapcsolat kialakításához. Mindezekhez szükséges az szüleinkről való érzelmi leválás is.
Mit jelent az érzelmi leválás?
Legrövidebben úgy lehetne megfogalmazni, hogy az egészséges énhatárok felállítását jelenti. Sok szülő akaratlanul is ragaszkodik szülői szerepéhez és továbbra is befolyásolni akarja felnőtt gyermekét. Tanácsokat adnak, beleszólnak hogyan éli gyermekük az életét, párkapcsolatát stb.
A szülői szerephez való ragaszkodás nem csak a szülők viselkedésében jelenik meg, hanem abban is, amikor a gyermek nem mer konfliktusba kerülni szüleivel, nem meri vállalni véleményét, önmagát, nem tud nekik nemet mondani, vagy úgy érzi, muszáj reagálnia szülei érzelmi befolyásolására. Vagyis nem meri meghúzni a határait.
Mi jellemzi az egészséges énhatárokkal rendelkező felnőttet?
- Képes elviselni, ha a döntéseivel vagy véleményével a környezete nem ért egyet.
- Tudja, hogy nem feladata mások életét rendbe hozni, vagy másokat boldoggá tenni.
- Ezekre a kérésekre, elvárásokra nemet tud mondani.
A határok felállítását származási családunkban kezdjük gyakorolni: szabad-e becsukni a szobánk ajtaját, úgy öltözködni, ahogy nekünk tetszik, vállalni az érzelmeinket, vagy nemet mondani a nagyi sütijére stb. de már egész kis korunktól szívjuk magunkba a családi mintát is. Ha például olyan családban növögetünk, ahol a nehéz érzelmeket a családtagok elrejtik egymás elöl, ahol kiskorunktól fogva azt hallgatjuk, hogy legyünk szófogadó gyerekek, hadd örüljön apuka, vagy épp ellenkezőleg, családunkban természetes hogy a vacsoraasztalnál beszéljük ki a testvérünk szerelmi csalódását, vagy bárki felveszi a másik telefonját, ez a minta hatással lehet arra, mennyire lesz zökkenőmentes a leválás.
Ha a környezetünkben körülnézünk, rájöhetünk, hogy az egészséges határok felállítása szüleinkkel szemben sok felnőttnek okoz gondot. Ebben óriási szerepe van annak, hogy a szülő-gyerek kapcsolat nem az egyenrangúságon alapul, és sok szülő még a felnőtt gyermeke életében is a tekintélyszemély szerepét töltheti be. Másrészről pedig a szülők erősebb érzelmi reakciókat tudnak kiválthatni belőlünk, annak köszönhetően, hogy éppen a gyerekkori sérüléseink tettek minket bizonyos dolgokra érzékennyé.
Amikor a szülő akadályozza a leválást
A szülőről való leválás folyamata mindkét oldalon lehet fájdalmas vagy járhat együtt szorongással. Ebben a szakaszban a szülők életében egy gyászfolyamat indul, mely során el kell engedniük gyermeküket és a napi szülői teendőket. A gyermeknek ezzel párhuzamosan éppen bátorságot kell gyűjteni az önállósodáshoz. Ha a szülők képtelenek ezt a gyászfolyamatot megélni, akkor gyermeküket tudattalanul is magukhoz kötik.
Ilyenkor a szülőről való leválás konfliktusokkal, és veszekedésekkel terhelt folyamattá válhat, mely során épp az érzelmi szálak maradnak feldolgozatlanok, ez pedig meghatározhatja a kapcsolat további minőségét is. Egy bonyolultabb helyzet, amikor a fiatal felnőtt már külön él, látszólag felnőtt státusban van, de érzelmileg a leválása még nem történt meg. Ilyenkor a családtagok kölcsönösen futtatják azokat a tudattalan játszmákat, amelyek célja a megszokott családszerkezet megtartása és működtetése.
Másik akadályozó tényező az úgynevezett parentifikáció, amikor a gyermek azt érzi, hogy nem engedheti meg magának a leválást, mert úgy érzi, hogy felelősséggel tartozik a szüleiért és gondoskodnia kell róluk. Ahhoz hogy felnőttként új alapra helyezhessük a kapcsolatunkat a szüleinkkel, szükség van az eltávolodásra érzelmi értelemben is. A határok meghúzására azonban ebben az esetben sokszor sértődés, támadás vagy érzelmi zsarolás a válasz a család részéről.
A szülőkről való leválás nyeresége
A szülőkkel fennálló érzelmi kötődések néha olyan szoros egybefonódást jelentenek, amelybe egy partner már nem fér bele. A család tudattalan rendszere olykor annyira erős, hogy nem engedi meg a kiugrást, illetve ijesztő szorongásokkal fenyeget. A gyerek tudattalanul engedelmeskedik és anélkül, hogy tudna róla, beáldoz a saját életéből jó néhány évet. Ezekben a családokban az együttélés csak látszólag konfliktusmentes, valójában a felszín alatt nagyon mély érzelmek és elvárások húzódnak, sokszor valódi elfogadás és tolerancia nélkül.
Az olyan családokban, ahol a szülőkről való leválás természetes módon megy végbe, ez egy pozitív folyamat, mely során a szülők irányába a kora gyerekkori érzelmek megmaradnak és meghatározzák a felnőtt életet is, de nem kizárólagosan. A szülők elfogadják, hogy gyermekük már nem az ő szoros kötelékükben van, a fiatal felnőtt pedig úgy állhat a saját lábára, hogy közben szülei támogatását élvezi.
Ahhoz, hogy a szülőkkel való kapcsolatunkat felnőtt szinten rendezni tudjuk, először magunkon érdemes dolgozni, és az önismereti munka során tudatosítani, hol kellene meghúzni a határainkat. Ezután lehet ezt fokozatosan kipróbálni a családunkon. Valószínűleg a szüleink ettől nem fognak megváltozni, de a lényeg hogy mi változhatunk és képessé válhatunk arra, hogy máshogy tudjunk működni a velük való kapcsolatunkban is.
Ha úgy érzi, hogy Önnek vagy családjának nehézséget okoz a leválás, kérjen segítséget!